Legkeresettebb alkotók
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Perlrott Csaba Vilmos keresett alkotó
    Perlrott Csaba Vilmos
  • Perlrott Csaba Vilmos keresett alkotó
    Perlrott Csaba Vilmos

Markó Károly id. Tanulmányok

  1. Markó Károly id. - Itáliai táj viadukttal, szivárvánnyal
    1. Ma is találónak tűnnek Markó Károly tájfestészetét illetően egy neves firenzei kritikus 1840-ben papírra vetett sorai: "A nagyszerű részletek, a változatos lombok, az áttetsző felhők, a csodálatos fényjátékok, s az a bámulatos képesség, amellyel a művész a természetben csak pillanatokra felvillanó hatásokat is meg tud ragadni, a színfoltok ragyogása, az ecsetkezelés tökéletessége, mellyel a fák, a kövek, a virágok legapróbb részleteit is képes megörökíteni, a pára, a napfény, a szivárvány élénk és lebegő színei - varázslatossá fokozzák e festményeket." (A. M. Izzuniát idézi Bodnár, 1980, 32.) Anton M. Izzuniát a Firenzei Akadémián kiállított Markó festmények bűvölték el, amelyeknek címeit is megőrizte a hagyomány: Nyári zivatar, Naplemente, Szivárvány. Mivel Markó Firenzében kezdetben még római vázlatai alapján dolgozott, az Akadémián bemutatott Szivárvány című festmény hangulatában, tónusában és kompozíciójában igen közel állhatott, az 1838-ban még Rómában festett Szivárványos tájhoz. (Mindkét kép provenienciája ismert, így azonosságuk kizárható. Az oeuvre-katalógus szerint a Szivárványos táj a Gersthoff-Halm család birtokában volt és egy bécsi aukción cserélt gazdát 1904-ben, a Szivárványt pedig egy amerikai szobrász vette meg, majd egy bostoni gyűjtőhöz került.)
      Markó 1838-ban egészségügyi okok - (hipochondriára hajlamos) szervezete nem bírta a mocsaras vidék fülledt klímáját - miatt elköltözött Rómából, de a Róma környéki táj, a Tivoli vadregényes zugai és a Campagna Romana bukolikus ligetei élete végéig legkedveltebb témái maradtak. Markó talán azért is szánta rá magát a költözésre, mert ezt Rómában megjavult anyagi helyzete is lehetővé tette számára. Új lakhelyére, Pisába addig Bécsben élő családja is követte a mestert. Öt év múlva ismét egészségügyi okok késztették újabb költözésre Markót, csak Firenzében talált megfelelő szemorvosra, aki egyre romló látását javítani tudta. A financiális okok azonban ezúttal is közrejátszhattak, hiszen Markót épp költözése évében, 1843-ban választotta tagjai közé a Firenzei Akadémia.
      A 19. század első felének legnevesebb magyar tájfestője több mint tíz évet töltött Bécsben, de már két év után az lett a legfőbb vágya, hogy Rómába utazhasson. Saját szemévek akarta látni azt a tájat, amit már Claude Lorrain és Gaspard Dughet képeiről oly jól ismert. Az igen művelt, hét nyelven beszélő és zeneértő Markó érett fejjel, negyvenévesen jutott el az Örök Városba, ahol a németajkú festőkolónia megbecsült tagjává vált. A Piazza Spagna tövében a Via Marguttán bérelt magának műtermet, ahol nemcsak a Rómába látogató magyarok fordultak meg, hanem a római művészkolónia olyan meghatározó alakjai is, mint a bécsi festők doyenje, Joseph Anton Koch és a klasszicizmus egyik legjelentősebb szobrásza, Berthel Thorwaldsen. Markó korabeli megbecsültségét jelzi, hogy a híres Thorwaldsen-gyűjtemény ma is öt tájképét őrzi. Pulszky Ferenctől ered a Markó római rangját legjobban érzékeltető anekdota: "Midőn a német festők az öreg Koch jubileumára ezüstkoszorút nyújtottak át, ő azt Markó fejére tette, mint aki az ilyen kitüntetést leginkább megérdemli." (Pulszky, 1880, 62.)
      Markó Károlyban a Nicolas Poussinre és Claude Lorrainre visszavezethető klasszikus tájfestészeti hagyomány egyik utolsó jelentős képviselőjét tisztelhetjük, akit már kortársai a magyar Claude Lorrainként emlegettek. Bár akadémiai székfoglalója alkalmából Markó is írt egy értekezést a perspektíváról (A mostanáig használt perspektivikus hibákról címen), nem tartozott a Poussinhez mérhető teoretikus festők közé. Valószínűleg nem ismerte a nagy francia pictor doctus modus-elméletét sem, ami a különböző típusú tájképeket a klasszikus görög hangnemek (dór, ión, lyd) alapján osztályozta. Markó hosszú évek munkájával alakította ki a maga derűs, árkádiai hangnemét, aranyló-barnás tónusvilágát, amely még tragikusabb, zivataros tájképeit is meghatározta. Nem véletlen, hogy viharos képein is az égi háború elcsendesülését, a természet megbékélését örökítette meg. Markó szivárványai is többnyire ilyen képi kontextusban jelennek meg a béke és a derű festői szimbólumaiként.
      A heroikus, ünnepélyes jeleneteket és tájakat előnyben részesítő Poussinnel szemben a magyar Claude Lorraint nagy elődjéhez hasonlóan inkább a bukolikus pásztorjelenetek vonzották. Ilyennel találkozhatunk a Szivárványos tájon is, bár Markó jóval kevesebb staffázsfigurával dolgozik, mint Lorrain. Markó kompozíciójában a táj sokkal hangsúlyosabb, mint Lorrainél, aki előszeretettel vonultat föl nagyobb szereplőgárdát és kísérőapparátust. Markónál az antikvitás szellemét csupán egy - kitűnő érzékkel a kép középterébe helyezett - romos régi vízvezeték árasztja magából, a staffázsalakok egy része pedig a csodálatos részletgazdagsággal megfestett lombkorona árnyékában rejtőzik. A kép előterében a gyermekét kézen fogva vezető szép nőalakkal átellenben a hangulatos patak túlpartján üldögél egy pásztorfiú, akinek fák között megbúvó kecskéire csak hosszabb szemlélődés után bukkanhatunk rá. A pályáját mérnökként és tájrajzolóként kezdő Markó itáliai tartózkodása alatt is hű maradt a természet közvetlen tanulmányozásához, amiről remek rajzai és vázlatai tanúskodnak. Talán ennek köszönhető az az egyedülálló részletgazdagság, ami frissítő naturalizmussal élénkíti Markónál a kétszáz éves képi toposzok és kompozíciós módszerek klasszikumát.

      KIÁLLÍTVA
      - Doretheum, Bécs, 1904. február, 91. sz. tétel
      IRODALOM
      - Pulszky Ferenc: Életem és korom, Budapest, 1880
      - Szana Tamás: Markó Károly és a tájfestészet, Budapest, 1898
      - Zádor Anna: Az erdőábrázolás a magyar festészetben, Magyar Művészet, 1928/8
      - Pogány Ö. Gáborné: Id. Markó Károly, Budapest, 1954
      - Pogány Ö. Gáborné: Id. Markó Károly művei és műveinek jegyzéke, in: A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1954/1955, Budapest, 1957
      - Bodnár Éva: Id. Markó Károly, Budapest, 1980
      - Szabó Júlia: A mitikus és a történeti táj, Budapest, 2000
      HS

  2. Markó Károly id. - Itáliai táj
    1. Id. Markó Károly és családja 1848-ban Firenzéből a város mellett fekvő toszkán faluba, Appeggibe költözött. A környezetváltozás azonban művészetében nem hozott változást. Továbbra is helyszíni tanulmányokban rögzítette tájélményeit, amelyeket később műtermében staffázsalakokkal kiegészítve dolgozott ki egy-egy olajképén. A természetben készített képek és a részletező előadásmóddal megfestett nagy kompozíciók között - az alkotófolyamat egyik fázisaként - állhatnak az olyan kisméretű, a kompozíciót pontosabban körvonalazó, ám kidolgozásukat tekintve nagyvonalúbb művek, mint amilyen ez az 1851-ben készült tájkép is. Elképzelhető, hogy a megrendelők kívánságait efféle reprezentatív vázlatokban dolgozta ki a festő, hogy azután egy-egy ilyen festményt előreküldve biztos lehessen a megfestendő tájkép kompozíciójában. A szivárvány id. Markó Károly több művén is felbukkan (ld. Pogányné, 1957), sőt levelezéseiből (Kopp 1942, 210-225) az is kiderül, hogy egészen pontosan tisztában volt a szivárvány létrejöttének fizikai feltételeivel is. Ezért is jelennek meg a kép jobb oldalán a viharfelhők, amelyek az eső meglétét jelzik s ezért érkezik mintegy a néző bal háta mögül a fény. Legismertebb szivárványos képe az 1853-ban festett Puszta című (a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában), ám az Esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött, 1847-ben készült Tájkép szivárvánnyal két fő motívumában is rokon e művel: a kép hátterében felbukkanó viadukt illetve a jobb oldalt látható csupasz szikla elemében. Az ugyanehhez a műhöz készült tusrajzon is megtalálhatók ezek a tájrészletek (ld. Markó-katalógus 1991. kat. 88., repr. 67. o.). A néhány évvel korábban készült vázlat nyilván a táj pontos leképezése, míg az 1847-es vagy az aukción szereplő olajkép is egyfajta ideális -beállításban- létrehozott tájkompozíció. A motívumok efféle vándorlása Markó művészetében nem ritka, közismert, hogy egy-egy mitológiai vagy bibliai staffázsjelenetet többször felhasználva, a táj egyes elemeinek változtatásával, akár több évnyi eltéréssel is megfestett.

      IRODALOM:
      - Kopp Jenő: Markó Károly ismeretlen levelei, Gerevich emlékkönyv, Budapest 1942
      - Pogány Ö. Gáborné: id. Markó Károly művei és műveinek jegyzéke. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1954-55. Budapest, 1957
      - Bodnár Éva: id. Markó Károly. Budapest 1980
      A rajzművészet mesterei 2. Id. Markó Károly. Magyar Nemzeti Galéria kiállításkatalógus 1991
      HO

  3. Markó Károly id. - Vénusz és Ámor
    1. "Id. Markó Károly a magyar tájfestészet első európai rangú, iskolát teremtő mestere. Művészete nemcsak nemzeti festészetünk klasszikus korszakának szerves része, hanem a XIX. század közepén az olasz tájfestészetnek is értékes hajtása." Bodnár Éva, a művész monográfusa ezekkel a szavakkal jelölte ki Markó helyét a magyar és az egyetemes festészet történetében. Megállapításai ma már nem szorulnak bizonyításra: iskolateremtő voltát, műveinek, személyes tanításának erős befolyását a XIX. századi magyar tájfestés hosszú vonulata bizonyítja. Gyermekein kívül Barabás Miklós, Telepy Károly, Ligeti Antal, Keleti Gusztáv és Molnár József művein éppúgy kimutatható hatása, mint itáliai kortársainak képein. Nemzetközi rangját bizonyítja számos korabeli elismerése: tiszteletbeli professzornak választotta Firenze, Velence és Arezzó festőakadémiája. A hivatalos címek és díjak mellett a műgyűjtők rokonszenvét és támogatását is kivívta. A művelt arisztokrácia és a főpapság elhalmozta megrendelésekkel Magyarországon és Itáliában egyaránt. Pártfogói közé tartozott II. Lipót toszkán nagyherceg és felesége, püspökök, érsekek és európai hírű művészek, mint a szobrász Thorwaldsen.

      Markó művészi pályájának indulását azonban még korántsem övezték hasonló sikerek. Pesti és bécsi éveit sokkal inkább a nélkülözés, az alkalmi munkák ellenére is felmerülő anyagi bizonytalanság jellemezte. A nagyhírű bécsi Képzőművészeti Akadémia csupán másfél esztendeig kötötte le érdeklődését, a visszaemlékezések tanúsága szerint művészi szeszélyei miatt összeveszett tanáraival. A szűkös megélhetés ellenére nem csak a festésben képezte magát töretlen szorgalommal, de műveltségét is folyamatosan fejlesztette. Hét nyelven beszélt, rendszeresen olvasta az ókori görög és latin szerzők műveit. Minden bizonnyal klasszikus irodalmi jártassága is hozzájárult ahhoz, hogy mitológiai tárgyú képeivel később a művelt polgárság és arisztokrácia kedvelt festőjévé vált.

      1822 és 1832 között rövidebb utazásokon kívül idejének zömét Bécsben töltötte, ám rendszeresen kirándult Kismartonba, sőt 1830 körül néhány hónapra oda is költözött. Évtizedes vágya, hogy Itáliában dolgozhasson, 1832-ben válhatott valóra, mikor Geymüller bécsi bankár anyagi támogatása végre lehetővé tette számára az utazást.

      Markó Vénusz és Ámor című képe a datálás tanúsága szerint 1831-ben készült, feltehetően kismartoni tartózkodása alatt. Bodnár Éva monográfiájában megemlíti a festő egy december 31.-én keltezett levelét, melyet barátjának és mecénásának, Fejérváry Gábornak írt. A levél többek között két tájkompozícióról is említést tesz. A Thetis a Styx partján és a képünkkel minden bizonnyal azonos Vénusz Ámorral című művekkel kapcsolatban Markó kiemeli a közvetlen természeti tanulmányok fontosságát, s megjegyzi, hogy ezek nélkül soha sem lát neki a festésnek. A most vizsgált alkotás kapcsán azonban nem csupán a friss természetlátást, a részletek megfigyelésére és pontos visszaadására törekvő művészi akaratot kell kiemelni, hanem Markó alkotói módszerének egy másik jellegzetes vonását is. Az 1831-ben készült Vénusz és Ámornak ugyanis létezik egy három évvel korábbi változata is, azonos kompozícióval, eltérő részletmegoldásokkal. Ezek az ismétlések Markó életművében - kortársaihoz hasonlóan - számos esetben kimutathatók, a képek újabb és újabb változatai mindig a művészi tökéletesítés célját szolgálták.

      A Vénusz és Ámor kompozíciója a XVII. századi francia tájképfestők, Claude Lorrain és Poussin nyomán elterjedő háromsíkú képfelépítés szabályait követi, melyet a németalföldi művészek alkotásainak jelentős részén is megfigyelhetünk. A sötét, általában barnás tónusú szűk előtér után jól megvilágított, a bemutatott jelenet szereplőinek is helyet adó hangsúlyos középtér következik, majd a levegő perspektíva törvényei miatt kékre színezett háttér zárja a távlatot. A képek témája egyértelműen a természeti táj: az apró staffázsfigurák - a mitológiai utalás révén - "csupán" egy újabb értelmezési tartományt nyitnak meg a klasszikus műveltségű nézők számára.

      A Vénusz és Ámor röviddel Markó itáliai letelepedése előtt készült, abban az időben, mikor korszakos jelentőségű remekművét, a Visegrádot is megalkotta. Tökéletesen felvértezett, a klasszikus tájképfestészet minden technikai fogását birtokló művészként mutatja alkotóját. Idilli harmóniát sugárzó festmény, melynek részleteiben a néző természetes örömmel merül el, aprólékos szorgalommal bejárva a kép teljes felületét. Ugyanaz az önfeledt, gyermeki lelkesedés keríti hatalmába a mai nézőt is, mint százötven évvel ezelőtt, a képeiről tudósító hírlapírót: "A...lombok között szellőket vélünk susogni; a harmatos füvet dagadni képzeljük; az árnyakba hűsölni vágyakozunk, a virágnak csak illata hiányzik, a csermelynek pedig suttogása."Analógiák Hátoldalon kiállítási címke: Biedermeier kiállítás, Műcsarnok, 1937. 498. tétel id. Markó Károly: Vénusz és Ámor, magántulajdon

      KIÁLLÍTVA
      Magyar biedermeier kiállítás. Műcsarnok, 1937.
      BÁV 16. művészeti aukciója, 1967. május. 74. kép
      REPRODUKÁLVA
      BÁV 16. művészeti aukciója, 1967. május. 74. kép
      IRODALOM
      Pogány Ö. Gáborné: Id. Markó Károly. Budapest, 1954.
      Pogány Ö. Gáborné: Id. Markó Károly művei. In.: Művészettörténeti tanulmányok, Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1954-1955, Budapest, 1957. 355-453.l.
      Bodnár Éva: Id. Markó Károly. Budapest, 1980.     
      MP

  4. Markó Károly id. - Diana és a nimfák
    1. Markó Károly 1822 és 1832 között kisebb-nagyobb megszakításokkal Bécsben élt. életének legnehezebb periódusa volt ez az időszak, gyorsan gyarapodó családjának sokszor még a mindennapi kenyeret sem tudta előteremteni. Markó gondterhes bécsi éveinek rekonstruálása a mai kutatónak is a legtöbb nehézséget okozza. "Markó Bécsben festett műveinek nagy részét elnyelte a korabeli műkereskedelem, "szűkös kenyérre váltva szívódott fel", kevés műve hollétéről van tudomásunk" - írja Bodnár Éva, a művész monográfusa. Markó sokat dolgozott, de e tíz év munkáiból alig ötvenről van tudomásunk, sőt Pogány Ö. Gáborné oeuvre-katalógusa az 1823 és 1826 közötti évekből nem ismer egyetlen művet sem. A Diana és a nimfák legnagyobb valószínűséggel Markónak ebből a kevésbé dokumentált bécsi korszakából való alkotás.
      Tudjuk, hogy Markó az 1820-as években kezdett el mitológiai kompozíciókat festeni. Nemcsak hét nyelven beszélt, hanem Homéroszt, Vergiliust is szívesen olvasott, sőt kedvenc olvasmánya is Homérosz volt. A klasszikus ókor mitológiai alakjai a korai bécsi évektől kezdve élete végéig jelen vannak festészetében. Diana és a nimfák alakja gyakran előfordul Markó művészetében. Diana ugyanis nemcsak a szülésnek, de az erdőknek s a vadaknak is istennője volt. Akár Markó személyes sorsának istenét is láthatjuk Diana személyében. Nehéz lenne elképzelnünk a sokgyermekes családapát, a mitológiai olvasmányok rabját és az erdei tájak megszállottját Diana áldó közreműködése nélkül.
      A kép szereplőit a jobboldali előtérben látjuk egy lágyan csordogáló patak partján. A középtérben facsoportok, erdőrészletek zárják le a széleken látványt, a háttérben pedig egy város körvonalai rajzolódnak ki a távoli kékségbe vesző hegyvonulat előtt. Ez a képépítkezés a klasszikus tájképfestészet kompozíciós tagolását követi, Markó majdnem minden képe hasonlóképpen szerveződik. Az az aggályos részletesség, ahogy Markó tájképeinek motívumait megfestette, elárulja az eredetileg mérnök képzettségű művész precizitás iránti igényét. Lyka Károly írta Markó stílusáról: "a legnagyobb elmélyedéssel tanulmányozta a tájakat, a fákat, az utolsó levélkéig, s oly gonddal festett e tanulmányok alapján képeket, hogy egy-egynek elkészülte aránytalanul hosszú időt vett igénybe"
      A 34 x 42 cm-es képméret, vagy az ehhez nagyon hasonló méretezés Markó több alkotásának sajátja. Az oeuvre-katalógus Markónak majdnem minden korszakából említ azonos, vagy hasonló méretű kompozíciókat. Az itt bemutatott műhöz hasonló kompozíció lehetett az az 1832-es, e képpel megegyező méretű Tájkép Callisto és Dianával című alkotás, amely valaha a híres bécsi textilkereskedő, Arthaber tulajdonában volt.

      Irodalom:
      - Szana Tamás: Markó Károly és a tájfestészet. Budapest, 1898. Athenaeum
      - Pogány Ö. Gáborné: Id. Markó Károly művei. In.: Művészettörténeti tanulmányok. Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1954-55. Budapest, 1957. 355-453. old.
      - Bodnár Éva: Id. Markó Károly. Budapest, 1982  Id. Markó Károly. Magyar Nemzeti Galéria, 1991
      BG

  5. Markó Károly id. - Tájkép történelmi jelenettel
    1. Idős Markó Károly (1791-1860) festészete a 19. századi magyar művészet történetének egyik meghatározó fejezete. Mind a hazai műgyűjtés történetében, mind a nemzeti muzeológia megteremtésében Markó Károly művei központi szerepet játszanak. Múzeumalapítóink, gyűjteményüket a köz javára felajánló gyűjtőink kollekcióiban mind ott találjuk Markó Károly alkotásait. Festményei ott vannak a Nemzeti Múzeum legkorábbi kiállításain éppúgy, mint Bécs vagy Róma előkelő gyűjteményeiben, ráadásul munkássága - tanítványai révén - egészen a késő 19. századig meghatározza a magyar festészet képét. Markó annak a klasszikus tájképfestői hagyománynak a képviselője, amely a 17. században Poussin és Claude Lorrain munkásságában formálódott meg, s született újjá a tiroli Joseph Anton Koch (1768-1839) festészetében. Ez a tájfestészet, mely a tájban ábrázolt figurák révén ad a tájnak heroikus vagy idilli karaktert, elsősorban itáliai inspirációk alapján alakult ki. Itáliában született meg az újkori tájképfestészet, még akkor is, ha a műfaj olyan nagy mesteri, mint John Constable vagy Caspar David Friedrich semmiféle érdeklődést nem mutattak Itália iránt. Markó Itáliába vágyott, mert tíz év bécsi nyomorgás, megrendelésre végzett kényszeredett munkák után úgy érezte, csak ott válhat igazi művésszé. Ott ismerkedett meg Joseph Anton Kochhal, ki egyből felismerte Markó művészi tehetségét, s midőn művésztársai 50 éves festői jubileuma alkalmából köszöntötték őt, Koch a neki adott ezüstkoszorút Markó fejére helyezte, mondván, Markó az, aki mindezt leginkább megérdemli. Meg kell jegyezni, hogy Koch, bármennyire példaképe is volt Markónak, festői stílusában, képeinek felületalakításban sokkal inkább egy objektív szemléletű, precíz klasszicizmus képviselője. Lenyűgöz képeinek szinte mértani tökéletessége, de távolságtartó személytelensége nagyban eltér Markó sokkal melegebb, élettelibb, s technikai értelemben is mozgalmasabb festészetétől.
      A most árverésre kerülő remek darab Markó római éveinek egyik finom és jellegzetes alkotása. A kompozíció csoportosítása, a zárt középtérből a tenger felé jobbra kinyíló előtérbe mozgó sokaság megformálása sokban emlékeztet az újabban előkerült Szent Pál hajótörése Máltánál (1824) című kompozícióéra. A finom, áttetsző rétegekben fölhordott festék, a kövek, a lombok, az aljnövényzet szinte individualizálóan egyedi kialakítása Markó festészetének sajátos és utánozhatatlan festői kvalitásait mutatja.
      A festmény a hátoldalára ragasztott címketöredék szerint 1929-ben annak a nürnbergi magyar kiállításnak volt dísze, melyet Nürnberg városa mintegy cserében rendezett meg a budapesti Nürnberg-kiállításért. A cserekiállítások apropóját az apai ágon Magyarországról származó Dürer halálának 400. évfordulója adta, s ezt a nürnbergi kiállítás katalógusa is hangsúlyozta. A Németországban bemutatott anyagban kisebbrészt egy retrospektív kollekció volt látható a magyar művészettörténet 19. századi mestereitől, egy jóval terjedelmesebb, 20. századi és kortárs művészeti összeállítás mellett. Markót ez az egyetlen mű képviselte, s ez a kép akkor Mauthner Zoltán tulajdonában volt. Mauthner Zoltán a hazai műgyűjtés történetének egyik kevéssé ismert alakja, pedig kollekciójában számos kiváló 19. századi alkotással, köztük több Benczúr-képpel is, találkozunk. A festmény ezt követően hosszabb időre eltűnt a kutatás látóköréből. Pogány Ö. Gábornénak a Markó Károly műveit földolgozó katalógusában is csupán az 1929-es kiállításra történő hivatkozással szerepelt a datálatlan képek között.
      Igazi öröm, hogy majd nyolcvan évvel a mű első és utolsó bemutatása után a szakemberek és a közönség számára is új és ismeretlen Markó Károly-alkotással szembesülhetünk.

      Kiállítva:
      - 1929 Nürnberg , 1929, kat.sz. 19.
      Proveniencia:
      - Egykor Mauthner Zoltán gyűjteményében
      Irodalom:
      - Katalog der Neuzeitlicher Ungarischer Kunst, Nürnberg, 1929 In der Norishalle am Marientorgraben (23. Februar bis 14. April, 1929), kat.sz. 19.
      - Pogány Ö. Gáborné: Id. Markó Károly művei. In.: Művészettörténeti tanulmányok. Művészet-történeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1954-55. Budapest, 1957. 433.
      BG

  6. Markó Károly id. - Mitológiai jelenet (Diana és a nimfák)
    1. Markó Károly festészetében, a számos mitológiai kompozíció között, különösen nagy számban találunk Diana-ábrázolásokat. Diana, vagy a görög mitológiában Artemis, Apollón ikertestvére, bizonyos értelemben az apollói eszmények női változatként is értelmezhető. Nemcsak a vadászatnak, hanem a szűzi tisztaságnak, a termékenységnek, a női erényeknek is istennője, s a női termékenységi ciklusoknak a holdhoz kapcsolódó sajátosságai miatt mint holdistennő is tisztelt. Markó először az 1832-es Rómába költözése után fordult a Diana-tematika felé,
      s 1832 és 1838 közötti római tartózkodása alatt számos Diana-kompozíciót festett. Gyakran megfordult a Róma közeli Nemi tónál, aminek vizét a legenda szerint Diana tükrének tartották. Diana és társai, a nimfák így bizonyos értelemben a hely szellemét is megjelenítették. Diana, kinek nyilai nemcsak az istennő bosszújának voltak eszközei, hanem a gyors és kegyes halálnak is, így egyszerre szimbolizálta az isteneknek a halandókkal szembeni könyörtelenségét és nagylelkűségét is. Diana gyakori ábrázolása Markó életművében több okkal is magyarázható. Mint az erdők és a természet oltalmazó istene, Diana a tájképfestő Markó számára többet jelentett egy átlagos mitológiai figuránál. A Markót megihlető itáliai táj évezredek óta Diana oltalma alatt állt, így a mitológiában is jártas művész számára a táj ihlető ereje az istennő eleven jelenlétét is bizonyította. A sokgyermekes, s főleg sok lánygyermekkel megáldott családapa számára pedig Diana afféle családi védőszentként is elképzelhető.
      Különös tanulsága ennek a minden részletében szépen és érzékenyen megfestett alkotásnak, hogy noha Markó egyik legkedveltebb témáját, Diana istennőt jeleníti meg, a kompozíció mégis teljesen eredeti és egyéni. Markó soha nem másolta önmagát. Ha előfordulnak is hasonlóképpen elrendezett, vagy hasonló tematikájú kompozíciók az életműben, pontos replikákkal nem találkozunk. Markó még utolsó alkotásaiban is képes volt sokszor földolgozott témáit új, addig nem alkalmazott kompozíciókban megjeleníteni. Ugyanakkor a figurák gesztusai, a táj érzékeny finomságú megfestése, a távoli hegyek meleg alkonyi fényben derengő homálya, az előtérben és háttérben zajló jelentek sokfélesége, bizonyos mellékfiguráknak szinte az erdő sűrűjében történő elrejtése, s ezáltal a képpel szembeni türelmes és hosszú szemlélődést igénylő attitűdnek az előhívása tipikusan Markóra jellemző sajátosságok.
      A festmény a szignója szerint a művész halálának évében, 1860-ban készült, Markó utolsó lakóhelyén, Appeggiben. A Markó Károly életművét földolgozó szakirodalom szerint az 1860-as év nem volt kevésbé termékeny, mint az előző esztendők, sőt, az életmű ismeretében bátran állítható, hogy Markó kései képei ugyanazt a magas festői minőséget képviselik, mint érett korának, az 1840 körüli esztendőknek kiváló alkotásai. Markó még 1860-ban is festett mitológiai témájú képeket, s több olyan alkotás is ismert ebből az évből, ami az egykoron adott, ám mégis túl általános címe alapján, akár a jelen festménnyel is azonos lehet.

      Válogatott  irodalom:
      - Szana Tamás: Markó Károly és a tájfestészet. Budapest, 1898. Athenaeum
      - A Gyűjtő IV. évf. 8-10. sz. 1915. okt-dec. 231-232. (repr.)
      - Pogány Ö. Gáborné: Id. Markó Károly művei. In.: Művészettörténeti tanulmányok.
      Művészettörténeti Dokumentációs  Központ Évkönyve 1954-55.Budapest, 1957. 400.
      - Bodnár Éva: Id. Markó Károly. Budapest, 1982 Id. Markó Károly.  Magyar Nemzeti Galéria, 1991
      - Szvoboda Dománszky Gabriella: Markó. Budapest, 2004. Corvina
      BG

  7. Markó Károly id. - Hylas elragadása
    1. Proveniencia:
      - Paul Kotzian gyűjteményében (1871 előtt)
      Kiállítva és reprodukálva:
      - A magyar festészet rejtőzködő csodái – Válogatás magyar magángyűjteményekből I. Mű-Terem Galéria, Budapest, 2004. október 16. – november 13. 47.
      - A 121 legszebb magyar festmény. Virág Judit Galéria, Budapest, 2009. október 28. – november 29. 13.
      Reprodukálva:
      - Hessky Orsolya: Id. Markó Károly. Kossuth Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009. 49. kép

  8. Markó Károly id. - Hylas elragadása
    1. Id. Markó Károly és Peter Kotzian kapcsolata az 1830-as évek vége felé kezdődött, amikor a kortárs művészek tájképeit gyűjtő udvari tanácsos egy alkalommal szorult anyagi helyzetében is segített a művészen. Ettől kezdve Markó úgy érezte, lekötelezettje Kotziannak, s az állandó megrendelővé előlépett tanácsos számára a legnagyobb műgonddal készítette műveit. A gyűjtő halála után gyűjteményének elárverezésére 1871. június 1-én került sor P. Kaeser bécsi műkereskedő szervezésében. Az árverés alkalmából kiadott katalógus számos információt szolgáltat a gyűjtő és a művész kapcsolatáról. Ebből kiderül, hogy Markó tizenhét mitológiai és bibliai témájú művet festett megrendelőjének 1839 és 1859 között, amelyeket minden alkalommal Kotzian elképzeléseit szigorúan követve komponált meg. A katalógus emellett részletes leírásokkal szolgál a művekről, amelyek megvásárlására Keleti Gusztáv bíztatott a Fővárosi Lapokban tett felhívásán keresztül 1871-ben. Cikkében méltatja Kotzian gyűjteményét, az árverést lebonyolító műkereskedő fáradozásait, majd a katalógus szövegének átvételével dicséri a magyar festő érdemeit: "Ez izzó színekbe mártott s mégis oly andalítóan kedves tájfestmények – egyrészt kimeríthetetlenül gazdag képzelet gyöngyei, másrészt a délibb természet szeretve beható tanulmányozásának gyümölcsei – az ünnepi költészetnek gazdag kincseit rejtik magukban; azt mondhatnók, […] rábeszélő hatalom lappang e képekben". A gyűjtemény legszebb darabjaiként a Páris ítélete, Diána és Endymion, az Apolló születése és a Hylas elragadtatása című műveket nevezi meg.

       "Csodálatosan gazdag erdei táj" – kezdi leírását a katalógus. Ebbe helyezi el a festő a görög mitológia többek között Homérosz és Ovidiusz által is megénekelt, mégis kevésbé ismert mozzanatát, Heraklész történetének egyik epizódját: az Argonauták – a háttérben is látható – hajója kikötését követően Hülasz, Heraklész fegyverhordozója és barátja vízért ment, s nem tért vissza. Heraklész keresésére indult – az ő alakja látható a kép jobb felének középpontjában, amint közeledik az ösvényen –, ám soha nem találta meg szeretett társát. A mítosz szerint a tó nimfái lehúzták magukkal víz alatti barlangjukba. A Hülaszt elragadó nimfák mögötti bokor mellett látható nőalak a történet szerint Ekhó, aki hiába próbálja segítségül hívni a szerencsétlenül járt ifjú társait.
       A mű 1853-ban készült, abban az évben, amelyben Markó hazalátogatott Pestre. Oeuvre-katalógusa szerint ez különösen gazdag esztendő volt munkásságában, hiszen a két magyar témájú tájképe (Magyar alföldi táj gémeskúttal, A puszta) mellett ebből az évből származik még a Diana és Endymion a holdvilágnál valamint számos ideális tájkép. A művész pályafutása csúcsán állt: képzelőereje teljében, legnagyobb fokú technikai tudásának birtokában vállalkozott arra, hogy a nagyméretű képet szinte beborította növényzettel, amelynek pontos és finom kidolgozása kiemeli a művet alkotásai hosszú sorából. Az apró alakok csupán jelzik a történetet: a kompozíció merészen játszik a fényekkel és árnyékokkal, a művész ezáltal vezeti végig a nézőt a történet egyes mozzanatain. A megvilágított, illetve sötétben tartott figurákat ugyanolyan gondossággal festette meg, mint a mű összes többi elemét, amelyek a festő ideális tájképeinek állandó motívumait vonultatják fel.

      Aukcionálva:
      - Versteigerung der berühmten Sammlung von Kunstwerken des verstorbenen Hofrathes P. Kotzian in Wien. Kunsthandlung von P. Kaeser, Wien, 1871. katalógus: 17
      Kiállítva és reprodukálva:
      - A magyar festészet rejtőzködő csodái. Válogatás magyar magángyűjteményekből I. Mű-Terem Galéria, Budapest, 2004, 46–47. oldal
      (A Magyar festészet rejtőzködő csodái című könyvben megjelent tanulmány teljes változata)

  9. Markó Károly id. - Magyar alföldi táj gémeskúttal
    1. Markó gyakran félbeszakította itáliai tartózkodását, hogy Magyarországra látogasson. Korai korszakától eltekintve nagyon ritkán festett magyarországi tájképet, így az 1853-ban készült kép ritkaságnak számít. Habár Markó neoklasszicista volt, ez a tárgyválasztása romantikus, de a tárgy mellett a festés módja is romantikus jegyeket mutat.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  10. Markó Károly id. - Halászok
    1. Id. Markó Károly 1832-től haláláig Itáliában élt, és a szintén Olaszhonban élt XVII. századi klasszikus francia tájfestők, Claude Lorrain és Gaspard Poussin művészetének hatására a természet látványától megihletve festette campagnai és toszkán tájait, melyeket mitológiai, bibliai vagy olasz népi jelenetekkel élénkített. Markó a hazai művészeti élettel mindvégig kapcsolatban maradt: rendszeresen küldözgette képeit Pestre, az 1840-től rendszeresített műegyleti kiállításokra, és otthona mindig nyitva állt festő-honfitársai számára. A hazai sajtó is figyelemmel kísérte munkásságát, s már életében a ?magyar Claude Lorrain"-ként ünnepelték. Életének utolsó szakaszában készült egyik legnépszerűbb és legnagyobb méretű képe, a "Halászok", melyben mintegy összegezte mesterségbeli tudását. A táj természeti gazdagsága atmoszférát teremtő színperspektívával, finom részletezése egységes képfelület-alakítással párosult.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  11. Markó Károly id. - A puszta
    1. Ez az 1853-ban festett kép ritkaságnak számít, mert Markó alig festett magyarországi tájképet.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  12. Markó Károly id. - A pesti orgona
    1. A XIX. század első felében a természettudományi kutatás fellendülésével kezdődött a barlangok, így az aggteleki Baradla-barlang feltárása is. Id. Markó Károly hatlapos, monumentális igényű sorozatot szentelt az akkor csak fáklyafénynél megtekinthető cseppkőképződményeknek. A romantikusan sötét környezetből hol kripta, hol oltár vagy templom, hegy vagy vízesés látszatát keltő egzotikus formák emelkednek ki. "A pesti orgona" címet viselő, 1821-ben készült lap a sorozat utolsó darabja, ezen érződik legerőteljesebben a fény-árnyék ellentét. A kicsiny, staffázsszerű alakok és az orgonasípokra emlékeztető cseppkőformációk finoman részletezettek. A honismereti jelentőségén túl a sorozatot a fiatal művész első igazán jelentős önálló alkotásának tekinthetjük.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  13. Markó Károly id. - Visegrád
    1. A múlt század első felében, nemzeti festészetünk kibontakozása idején a hazai tájról az első nagyigényű kompozíciót id. Markó Károly festette. A magyar tájképfestészet első európai színvonalú képviselőjét a hazai nehéz megélhetési viszonyok később külföldre kényszerítették, de még itthon festette "Visegrád" c. művét. A kép történelmi múltunk dicső korszakának színterét, a Duna-kanyar egyik legszebb táját ábrázolja. A smaragdzöld hegyoldal tetején a középkori fellegvár romjai, lent a Dunánál a magas, négyszögletes Salamon tornya, melybe a néphit szerint egykor Salamon magyar királyt zárták. Az árnyékba borított sötét előtérből, mint valami keretből, a Duna-kanyar pompás panorámája tárul elénk. A kiegyensúlyozott, nyugodt kompozíció, a színhatások finomsága, a természetszeretetet árasztó felfogás legfőbb értékei alkotásának.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  14. Markó Károly id. - Alkonyi fények Tivoli mellett (Prokrisz halála)
    1. 1840-ben a Magyar Tudományos Akadémia Ferenczy István és Barabás Miklós után egy Itáliában élő "tájfestész"-t, Markó Károlyt választott tagjai közé. Markót már ekkoriban is a magyar Claude Lorrain-ként emlegették a honi lapok, és művei a legnevesebb főúri gyűjteményeket ékítették. Az idősödő mester művészetének nemzetközi rangját mutatja, hogy 1843-ban a nagy múltú firenzei Akadémia és később a velencei is tagjainak sorába választotta. A neves irodalmár, Erdélyi János elragadtatott sorai kiváló képet adnak Markó korabeli hírnevéről: "A művésznek Florenzben az új idők Athénjében, sőt egész Olaszországban nagy híre van az ottani művészek előtt is. Műveit, csak győzné az alkotást, gazdagon fizetik. Körülötte az ifjú művészek serege, mint egykor Raffael körül." (idézi: Bodnár, 1980, 42.) Az Itáliában magyar tájfestőként komoly karriert befutó Markó azonban nemcsak a sikert, de a nélkülözést is megtapasztalta. Markó viszonylag későn harmincegy éves korában iratkozott be a bécsi Akadémiára, korábban - apja nyomdokain - mérnöki tanulmányokat folytatott és Czauczig Józseftől tanult rajzolni. Bécsben kezdetben Peter Kraffthoz járt a históriai festészet osztályába, s csak később - megélhetés híján - tért át a tájfestésre. Az egyre népesebb családról gondoskodni kényszerülő Markónak csak kemény munka árán sikerült olyan fokú ismertségre szert tennie, hogy komoly pártfogót találjon magának, aki hajlandó az oly régóta óhajtott itáliai tanulmányutját is finanszírozni. A Visegrád sikere után 1832-ben Geymüller bécsi bankár anyagi támogatásának köszönhetően jutott csak el Itáliába, a tájfestészet hazájába, ahol végre saját szemével is láthatta az árkadiai tájat. Markó kitartását és tehetségét mutatja, hogy sikerült gyökeret vernie az Örök Városban. 1838-ig Rómában maradt, ahol lassacskán jóra fordult a Markó család sora, a mestert elárasztották a rég várt megbízatások. 1838-ban már nem a sikertelenség miatt kelt újra útra, hanem a rossz római levegő elöl "menekült" Pisába. A Markó oeuvre-katalógusban még Táj mitológiai jelenettel cím alatt szereplő (Pogány, 1957, 384.) Prokrisz halála is a jellegzetes Campagna Romana-t ábrázolja, háttérben a Tivoli markáns, sziklás tömbjével. A mitológiai szcénát csak most sikerült azonosítanunk Kephalosz és Prokrisz történetének egyik jeleneteként. Az Ovidius Metamorphoses-ében olvasható történet szerint Erekhtheusz király lánya, Prokrisz hűtlen lett férjéhez, Kephaloszhoz, aki erről tudomást is szerzett. Kephalosz Diana közbenjárására végül megbocsátott feleségének, sorsuk azonban nem fordult jóra. Kephalosz egy vadászaton tévedésből halálra sebezte Prokriszt. A kép előterében látható a nyíllal átlőtt szívű fiatal ara és a kétségbeesett férj, a fák közül előbukkanó légies alak viszont nem kapcsolódik közvetlenül a történethez. Kephalosz életének egy későbbi eseményére - ha tetszik végzetére - utal. A lobogó köntössel jellemzett, áttetsző alak nem más, mint Éosz (a római mitológiában Auróra), a Hajnal istennője, akiben Aphrodité - mivel ágyába fogadta Árészt - büntetésképpen a halandók iránti örök vágyakozást ébresztett. Kephalosz is Éosz szerelmének esett áldozatul, aki elragadta őt a földről. A Markó által nagyra becsült Claude Lorrain is megfestette három alkalommal Kephalosz és Prokrisz történetét, de ő nem a tragikus részt ábrázolta, hanem Diana békítő fellépését. Markó nemcsak témaválasztásában, de stílusában is eltért egy kissé a mélyen tisztelt Lorrain-től. A tájkompozíció egésze ugyan a nagy francia elődtől ered, de a részletek aprólékos kidolgozásában Markó meghaladta "mesterét".

      Kiállítva:
      - BÁV 44. aukció, Budapest, 1977. december 202. tétel (Táj mitológiai jelenettel címen)
      Irodalom:
      - Szana Tamás: Markó Károly és a tájfestészet, Budapest, 1898
      - Pogány Ö. Gáborné: Id. Markó Károly művei és műveinek jegyzéke, in: A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1954/1955, Budapest, 1957
      - Bodnár Éva: Id. Markó Károly, Budapest, 1980
      - Szabó Júlia: A mitikus és a történeti táj, Budapest, 2000
      Analógia:
      - Markó Károly: Tivoli vidéke, 1839
      Reprodukálva:
      - Bodnár, 1980, 82. (A Tamás által javasolt Visegrád nagyon nem illik hozzá.)
      - Claude Lorrain: Tivoli, 1644
      - M. Röthlisberger: L’opera completa di Claude Lorrain, Milano, 1975, 23. színes tábla